STRESSZKEZELÉS, PSZICHÉS RUGALMASSÁG, TRAUMA FELDOLGOZÁS

Életünk során számos olyan fizikai és lelki akadállyal találjuk szembe magunkat, amelynek leküzdése komoly megpróbáltatást jelent számunkra. A legtöbb fizikai jellegű problémára azonban létezik megoldási algoritmus, amely vagy tanult, vagy általános szokásrendszeren alapszik. De mi a helyzet a lelki és szellemi akadályok, a stressz és a kilátástalannak tűnő helyzetek, traumák feldolgozásával és leküzdésével? Meddig terjed a lelki rugalmasságunk, megküzdő képességünk és vajon fejleszthető képességről beszélünk-e? Cikkünkben ilyen és ehhez hasonló kérdésekre adunk választ.

Mind kerültünk már olyan helyzetbe, amikor nem láttuk a kiutat, nem találtuk a megoldást, megijedtünk, sőt, rettegtünk, mi lesz holnap, javul-e a helyzet, meglesz-e a vizsga, sikerül-e ez vagy az. Mindannyiunkkal történtek már tragédiák, értek már minket olyan megpróbáltatások, amelyek messze túlmutattak meglévő megküzdési stratégiáinkon.

Ilyenkor szoktak elhangzani azok a mondatok, melyek szerint "Ez nekem túl sok!", „Itt megállt a tudományom!”, „Én ehhez kevés vagyok!” stb. De ilyenkor halljuk néhány embertől a következőket is: „Úgy még nem volt, hogy ne lett volna valahogy!”, vagy „Oké, majd lesz valahogy!”, vagy „Az élet nem áll meg, megy tovább!”, „Jó, majd kitalálunk valamit!”. Mondhatjuk, hogy elcsépelt frázisok, azonban minden ilyen mondatban ott rejtőzik valami az emberi lélekről. Nem véletlenül használjuk őket.

Az élet sokszor sodor minket nehéz helyzetbe (gyász, félelem, tragédiák, stressz stb.), Azonban míg az egyik ember könnyeben, a másik nehezebben dolgozza fel a történteket, s az azok nyomvonalán létrejövő érzéseket.

MEGHATÁROZÁSA

A reziliencia, másképpen a lelki megküzdés és a változásokhoz való alkalmazkodás képessége. Több tudományterület is foglalkozik vele (fizika, pedagógia, ökológia, orvostudomány stb.). A szó eredete a fizikából származik, a fémek rugalmas ellenálló képességét írta le. Később a pszichológiában a szélsőségesen rossz helyzetbe került emberek (és különösen gyermekek) öngyógyító képességét kezdték érteni alatta. Jelenlegi cikkünkben a pszichológia irányából közelítjük meg. Számos definíciója ismert, s ezek alapján a lelki megküzdés és rugalmasság képessége olyan multidiszciplináris jelenségként írható le, amely azt a képességet jelöli, amely a külső stresszorok (pozitív/negatív stressz, trauma, tragédiák stb.) hatására adott erőteljes reakciókat mérsékli vagy alakítja át (az egyén számára kezelhetővé), s ezáltal csökkenti a lelki sérülékenységet mind az adott szituációban, mind hosszú távon. Ezen belül egyszerre jelenti a külső behatásokkal szembeni ellenálló- és megküzdési képességet, s a lelki és mentális öngyógyító képességet.

Az első esetben – a külső behatásokkal való ellenálló- és megküzdési képesség esetében- arról van szó, hogy történik (vagy jelen van, pl hátrányos helyzet, bántalmazó párkapcsolat stb.) valamilyen negatív dolog, és a reziliencia segítségével megküzdünk vele, használunk valamilyen eszközt (technikát, mechanizmust stb.), amivel vagy semlegesítjük a negatív hatást, nem is engedjük közel magunkhoz a történteket (ez azt is jelentheti, hogy kilépünk a helyzetből), vagy minimalizáljuk a nyomán járó sérülést. Ide tartozik az is, amikor tudatosan megelőzzük a bekövetkezni készülő negatív eseményt.

A második esetben – a negatív esemény elmúltával, a negatív élethelyzetből való kilépés után – újból visszatérünk a eredeti mentális és lelki állapotomhoz, a lehető legkisebb vagy kezelhető mértékű maradandó sérülés mellett. Az esemény ettől függetlenül megtörtént, a helyzetben benne voltunk, de végig vittünk egy öngyógyító folyamatot. Az öngyógyító képesség elmehet odáig is, hogy a negatív helyzetből erősebben jövünk ki, mint ahogyan belekerültünk.

A reziliencia értelmezhető rendszerekre, csoportokra és egyénekre vonatkoztatva is, cikkünkben azonban ezúttal az egyént állítjuk a fókuszba.

A reziliencia tehát a legegyszerűbben fogalmazva a mentális rugalmasság, a lelki megküzdés képessége. Alkotóelemei között szerepel a belső kontroll, az empátia, az intuíció, az adaptációs képesség, de a reális énkép megléte, az önismeret, az önbecsülés és az önhatékonyság képessége is, valamint a megfelelő helyzetértékelés és a tanulás képessége is. A reziliens embernek - éppúgy, ahogyan a fizikai problémák és/vagy feladatok esetében - a lelki és mentális problémák vagy megoldandó feladatok, traumák és stresszhelyzetek kezelésére is algoritmusok, megküzdési stratégiák és megoldási mechanizmusok állnak a rendelkezésére. Továbbá rendelkeznek egy olyan, új helyzetekben használható képességgel, amely azt eredményezi, hogy a még ismeretlen, eddig még elő nem fordult helyzetben is tudja használni az eddig bevált megküzdési technikákat vagy azok alapján újakat tudjon alkotni.  A reziliencia tehát egy dinamikus, változékony képesség, folyamatosan alakul, így segíti az egyén adaptív képességeinek kibontakozását az egyes szituációkra vetítve. (Emmy Werner és Ruth Smith, 1982)

MITŐL LESZ REZILIENS EGY EMBER?

A reziliencia nagyban függ az alap személyiségvonásoktól, a személyiségfejlődési szakasztól, amiben épp vagyunk, a neveltetésünktől, a tanulmányainktól, a közegtől, társadalmi és gazdasági kultúrától, amelyben élünk és dolgozunk, de a korai kötődési mintáktól, az elsődleges, másodlagos szocializációs közegeinktől (otthon, iskola) és a trauma/stresszor/probléma/feladat mértékétől és minőségétől, és ezek variációitól és kombinációitól is. Azonban ugyanúgy függ például az adott helyzettől, a pillanatnyi mentális állapotunktól, egészségi állapotunktól, és a rajtunk kívülálló környezeti tényezőktől is.

Általános kép manapság, hogy emberek ülnek az autóikban a legnagyobb forgalom közepén és senki nem halad úgy, ahogyan eltervezte. Mit tesznek? A leggyakoribb eset a kiabálás, a szitkozódás, esetleg a kormány és a műszerfal ütlegelése. Ugyanilyen gyakori a csendben forrongás, a ki nem fejezett, elfojtott düh is. Igen kevés esetben, de megfigyelhető, hogy vannak azonban olyanok is, akik türelmes, higgadt, időnként humoros, sőt, derűs viselkedést mutatnak, például énekelnek, keresik a többiekkel a szemkontaktust és mosolyognak. Mindezt annak ellenére, hogy ugyanabban az időben, ugyanabban a szituációban vannak jelen, ugyanazon szerepben. Mi lehet a különbség a különböző résztvevők között? Elsődlegesen azt kell látnunk, hogy az első két esetben a szereplők nem állnak tudatosan a helyzethez, kizárólag áldozatai, elszenvedői annak. A harmadik esetben azonban a szereplő kiemelkedik a helyzetből és mintegy kívülről viszonyul hozzá.

Természetesen a fenti példa nem szemléltet egy reziliens embert teljes egészében, azonban azt pontosan láttatja, mi a legfontosabb különbség aközött, amikor egy egyén reziliensen kezel egy helyzetet, és mi történik akkor, ha nem. A leginkább szembetűnő a viselkedés, s talán még a környezet reakciói is látványosak, azonban fontosabb, amit nem látunk. A stressz és a traumák elsődlegesen arra hatnak, aki elszenvedője azoknak. Miután a reziliencia nagyban függ az alap személyiségvonásoktól, néhány ember spontán (is) reziliens, míg mások igen nehezen adaptálódnak bizonyos élethelyzetekhez.

Egy családi tragédia, baleseti trauma vagy lelki megrázkódtatás esetén például két ugyanolyan korú, egy családban nevelt és hasonló életkörülmények között élő egyének között gyakran az egyik teljesen összeomlik, míg a másik feldolgozza és kezeli a történteket.

De mitől reziliensebb az egyikük, mint a másikuk? A jelenlegi pszichológiai kutatások alapján a szakemberek szerint léteznek bizonyos védőfaktorok, amelyek erősítik és/vagy fenntartják egy ember (és egy csoport) rezilienciáját. Három fő csoportot különítenek el, amelyek részben lefedik a reziliencia meglétének feltételeit is. Ezek a családi védőfaktor, személyes védőfaktor és a környezeti védőfaktor.

A személyes védőfaktor a már említett személyiségvonásokon alapszik, kiegészülve a kognitív képességekkel, a gondolkodási műveletek fejlettségével, az értelmi és érzelmi intelligenciával, a külső-belső kontroll kérdésével és a személyes meggyőződésekkel (hitrendszer, önismeret, önbizalom, tehetség, érdeklődés stb.).

Ugyanakkor a családi védőfaktor már utal a korai kötődési mintákra, a szocializációs folyamatra és a családi dinamikákra is. (Nagy szerepe van a családi kommunikációnak a visszajelzéseknek, a korai tapasztalatoknak stb.)

A környezeti védőfaktor ugyanakkor legalább akkora súllyal esik a latba, mint a személyes és a családi védőfaktor. A támogató, segítő, elfogadó környezet nagyban elősegíti a reziliens viselkedés kialakulását és annak fenntartását, fejlesztését is, míg a támadó, esetleg bántalmazó vagy elhanyagoló környezet rontja a reziliencia kialakulását és fenntartását is. Mindazonáltal a spontán reziliens személyiség még egy negatív környezetben is képes megküzdési stratégiákat felállítani. Így lehetséges az, hogy erősen hátrányos közegből származó egyének is képesek a kiemelkedésre. A környezeti faktorhoz tartoznak a épp aktuális gazdasági, társadalmi, politikai, természeti stb. környezet felől jövő impulzusok is.

 A reziliencia dinamikus folyamata kiterjed a szélsőséges változások és fenyegetettség szintjére is, s ilyenkor Masten és Wright szerint a „vészrugalmasság- minták” alapján viselkedünk. Ezek:

1. Az ellenállás során észszerű, kiegyensúlyozott, adaptív viselkedést mutatunk, melyek például azokra a gyerekekre jellemzőek, akik hátrányos helyzetük ellenére is sikeresen teljesítik az életkori sajátosságaiknak megfelelő feladataikat (Pl. egy szegénységben élő gyermek az eszközök és háttér hiánya ellenére is szorgalmasan tanul és célokat állít.)
2. A kilábalás olyan viselkedésmintázat, amely során az egyén reziliens viselkedésformája egy nagyobb trauma miatt átmenetileg megszűnik, de később az egyén ismét visszatér az eredeti szintre. Pl. természeti katasztrófák esetén.
3. Normalizáció történik, amikor például egy rossz körülmények közé születő személynek sikerül kitörnie az adott ártalmas környezetből (Pl. valaki felnőve otthagyja a bántalmazó családi közeget)
4. Átalakulás során egy sorscsapás után, egy idő után az egyén adaptivitása javul (poszttraumás növekedés)

TANULHATÓ-E A REZILIENCIA?

Mivel a reziliencia a fent említettek alapján egy dinamikusan alakuló rendszer így a hatásmechanizmusa is alakítható, maga a reziliens magatartás tanulható, általa a személyiség fejleszthető. Természetesen igaz, hogy a reziliencia képessége nagyban függ az alap személyiségvonásoktól, a tanult viselkedésmintáktól stb. is, azonban tudatossággal és irányított figyelemmel tovább fejleszthető a már meglévő képesség is.

Azonban azt is meg kell jegyeznünk, hogy a reziliencia képessége egy egyénre vetítve sem állandó, hiszen aki az egyik helyzetben reziliensen tud viselkedni, a másikban kifejezetten ellenkező előjelű viselkedést mutat (Rutter). Ebben szerepe van annak, hogy az egyén találkozott-e már az adott stresszorral, vagy életében először kell megküzdenie egy olyan helyzettel, amelyben nem ismer megoldási algoritmus(oka)t, nem érzi biztonságban magát és nem tudott rá felkészülni sem.

Emma 1984-ben elvesztette a testvérét egy repülőbalesetben. Ő életben maradt, míg a bátyja meghalt. Emma ezután két évig volt súlyosan depressziós, nem evett rendszeresen, nem beszélt és minden külső kapcsolatát megszüntette. Ahhoz, hogy újra be tudjon illeszkedni a társadalomba, hároméves pszichiátriai kezelésre volt szüksége. Emma azóta gyászfeldolgozó csoportot vezet és a pszichológusának a következőket mondta:

Három éven keresztül mindennap újraéltem a történteket, sőt, magam idéztem fel szándékosan. Azt hiszem, nem volt elég erőm ahhoz, hogy elengedjem.  A figyelmem egyfelé irányult, csakis a balesetet láttam magam előtt, és elutasítottam mindent, ami kihozott volna ebből. csakis a rettenetes dolgokat, a veszteséget és a fájdalmat láttam. Aztán lassan, ahogy múlt idő, újra elkezdtem rajzolni, és kijárni a természetbe. Más dolgokra is figyeltem, láttam, hogy az emberek tudnak boldogok lenni a gyász után is. Az intézetben kezdtem újra beszélni, és lettek barátaim. Rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, és nem is kell egyedül lennem a szenvedésemmel. Ma is mindennap eszembe jut a testvérem, de már nem vagyok ennek az emléknek a rabja. Fájdalmas emlék, de már csak emlék. Ha újra hasonló történne velem, azt hiszem, már nem lennék újra depressziós. Ugyanúgy fájna, de már erősebb vagyok”

Eva Karl 17 évesen hazafelé tartott az iskolából, amikor egy ismeretlen férfi megverte és megerőszakolta, majd a kiszolgáltatott lányt otthagyta az utcán. Eva zárt közösségben élt, ahol az ilyesmi nőként és a közösség tagjaként is csökkentette volna az értékét, rontotta volna a megítélését, így senkinek nem szólt a történtekről. Kilenc évvel később férjhez ment, azonban a kezdetben erkölcsösnek és rendezettnek mondható házaságában megjelent a bántalmazás, s miután Evának két gyermeke is született, a férje sorozatosan megcsalta őt. Eva 12 évvel az első bántalmazás után elvált a férjétől és otthagyta a közösséget is. A pszichológusának a következőket mondta:”

Egy nap felébredtem, és rájöttem, hogy én is ugyanolyan ember vagyok, mint a többiek, nem kevesebb az értékem. Bántottak engem, és nekem nem volt lehetőségem megvédeni magam, ezért mindig, az egész életem során áldozat voltam. Belém égett az az élmény, hogy nem tudom megvédeni magam, és mások sem fognak. De aznap, amikor erre rájöttem, beadtam a válási papírokat. Visszaemlékeztem arra az időszakra, amikor mindez még nem volt, és rájöttem, hogy nem lehetek már ugyanaz az ember. De egy új még lehetek. És soha többé nem bánthat senki, mert már tudom, hogy van segítség.”

Eva azóta segítő foglalkozást választott és egyedül neveli a gyermekeit.

A két esetből jól látszik, hogy a legnagyobb traumák után is lehetőség van a felépülésre. Mivel maga a személyiség is fejleszthető, s a környezet is változtatható, lehetségessé válik a trauma feldolgozás, a stresszkezelés megtanulása és a reziliens magatartás elsajátítása és fejlesztése is. Általánosan igaz, hogy a reziliencia felé vezető úton az önismeret az első lépés. Különböző alaphitek és ráismerések segíthetik a reziliensebb magatartás és személyiség elérését:

• Minden ember ugyanannyira számít, mindenki ugyanolyan fontos, ez alól mi sem vagyunk kivételek
• Nem vagyunk egyedül, mindig van valaki vagy valami, aki vagy ami segíthet
• Mindenkinek van valamilyen szintű megküzdési képessége mind a stresszkezelésre, mind a traumafeldolgozásra nézve
• Az életünket bizonyos fokig mi irányítjuk, dönthetünk, alakíthatjuk a sorsunkat
• A kudarcból és a tragédiából is fel lehet állni, lehet belőle tanulni

(Sheryl Sandberg_Adam Grant: B-terv-Hogyan küzdjünk meg a válsághelyzetekkel és találjunk örömöt az életben? HVG könyvek, 2017.)

Azonban az is jól látszik, hogy a rezilienciát fejleszteni, a megfelelő technikákat és mechanizmusokat elsajátítani kizárólag személyre szabottan érdemes. Ez a folyamat gyermekkorban spontán elkezdődik (habár nem minden gyermek ugyanolyan reziliens) de már ekkor fejleszthető, de rombolható is. Felnőttkorban leginkább a meglévő, spontán rezilienciánk adódik össze a tapasztalataink alapján tanult rezilienciánkkal.  Ezért fontos a testre szabott fejlesztés.

HOGYAN HAT A REZILIENCIA A MUNKÁBAN?

A reziliencia nemcsak a magánéleti krízisek alkalmával hasznos, hiszen manapság a legtöbb stressz a munka területén ér minket. Azonban a munkánk során átélt (negatív) stressz szinte minden esetben romboló hatású. Létezik pozitív, teljesítményre sarkalló stressz is, azonban még a pozitív stressz is káros következményekkel jár, ha hosszú távú, hiszen a pozitív stressz hatására ugyanazok az élettani folyamatok mennek végbe. Mindez ugyanúgy kimerüléshez, kiégéshez és súlyos szomatikus állapotokhoz vezet, mint a negatív stressz. A hosszú távú stresszt tehát kezelni kell. Egyrészt a már említett pszichoszomatikus tünetek megjelenésének ellenében, másrészt azért, mert a stresszes, rugalmatlan, problémafókuszú munkahelyi környezet nemcsak a teljesítményre, de a kollegiális viszonyokra is negatívan hat, s előbb-utóbb kiégéshez és a munkahely elhagyásához vezet. A reziliencia fejlesztése a munkahelyen (akár egyénileg, akár csoportosan) tehát nem szabad, hogy kizárólag csak az egyén felelőssége legyen, hiszen a eziliencia megléte vagy hiánya az egész szervezetre hatással van. Egy munkahelyen jó eszköz lehet a reziliencia fejlesztésére a reiliencia tréning, a szervezeti pszichológus vagy coach alkalmazása és a coach szemléletű vezetői attitűd is.

HOGYAN FEJLESZTHETŐ A REZILIENCIA?

Mint említettük, a reziliencia tanulható és fejleszthető képesség, hiszen egy alapvető reziliencia szinttel mindannyian rendelkezünk. Természetesen a reziliencia, mint dinamikusan változó rendszer, nem lehet egysíkú, így a fejlődési folyamat sem egy egyszeri, kezdő- és végpont között zajló folyamat. A legtöbb esetben a fejlesztés szakembert igénylő feladat (szaktréner, coach, pszichológus, pszichiáter), azonban léteznek olyan technikák, amelyek elősegíthetik a pillanatnyi szituációkban szükséges megoldásokat.

A reziliencia fejlesztése alapvetően egy önismereti folyamat. Meg kell ismernünk magunkat ahhoz, hogy helyes önértékeléssel tekintsünk magunkra, ismerjük az erősségeinket és a gyengeségeinket, hiszen ezek nélkül sem a reális lehetőségeinket, sem a ránk leselkedő veszélyeket nem tudjuk felmérni.

Ezen felül azonban az érzelmi intelligencia fejlesztésével, a szorongások oldásával, a múlttal való megbékélés (pl.terápia), az önfegyelem és önbizalom fejlesztésével, megoldásközpontú gondolkodással és helyzetkezelési mechanizmusok használatával lehetséges fejleszteni és szinten tartani a rezilienciát. (Paul Donders)

Az alábbiakban néhány olyan technikát és eszközt említünk meg, amelyek jól használhatók munka és/vagy a magánélet területén is. Használatukkal sok esetben megelőzhető a stressz, a probléma, vagy jól kezelhető a már előállt helyzet.

POZITÍV BELSŐ BESZÉD

A pozitív belső beszéd a saját magunkkal folytatott, megoldásorientált, pozitív jövőképet erősítő párbeszéd, amit érdemes kivetíteni a másokkal, a valóságban, hangosan zajló párbeszédeinkre is.

Például:

„Ha használom a nyelvtudásomat, elnyerhetem ezt a munkát. Ha nem nyerem el, elnyerek majd egy másikat. Vannak lehetőségeim.”

Ha ezt a mondatot többször is kimondjuk magunkban, egy idő után spontán megjelenik a másokkal folytatott beszélgetéseinkben is, hiszen az agyunk fontosnak tartja, előrébb veszi a sorendben a munkával kapcsolatos dolgok listáján.  A beszélgetések során pedig valaki esetleg felfigyel arra, hogy nyelvtudást és munkahelykeresést emlegettünk. Innentől kezdve a folyamatot már irányíthatjuk.

 A pozitív belső beszédhez tatozik a reális öndicséret is. Siker esetén, annak mértékétől függően reálisan, dicsérjük meg magunkat. A mechanizmus ugyanúgy működik, mintha egy gyermeket dicsérnénk meg szülőként.  Kudarc esetén értékeljük azt reálisan, és ne katasztrófaként! Keressük reális viszonyítási alapokat!

PRIORIZÁLÁS

A feladatok sorrendiségének felállítása. Ez a technika megfelelően alkalmazható mind a munka- mind a magánéletben, hiszen a feladatok rendszerbe szervezése azonnali képet ad azok fontosságáról és egymáshoz való viszonyáról is. Ha pedig a feladatok priorizálva vannak, már sokkal könnyebb a reális célállítás eszközével élni, hiszen sokszor kiderül, hogy amit a legfontosabb feladatnak gondoltunk, az a többi közé integrálva már csak a második, harmadik helyet kapja meg.

A FELADATOK FELOSZTÁSA

Az egész részekre osztása. Olyan technika, amellyel a feladat egészet kisebb részekre osztom. Sokan megijednek az adott feladat nagyságától, mások csak a globális képet látják, s nem a konkrét feladatokat. Mindkettő komoly stresszfaktor lehet, hiszen a megoldás nem látszik, csak a probléma.

Ilyen esetben hasznos, ha teljesíthető, kisebb egységekre osztjuk a feladatot, tervet készítünk és határidőket, felelősöket rendelünk a részfeladatokhoz. Így nemcsak a visszakövethetőséget és az alakíthatóságot biztosítjuk, de igen sok további problémát is megelőzünk.

ÁTKERETEZÉS

Biztosan probléma ez? Egyáltalán engem érint? Hogyan tudnám a javamra fordítani a helyzetet? Miért alakult ki a helyzet? Ha kívülről látnám magamat, mit gondolnék az adott szituációról? Milyen eszközeim vannak a megoldásra? Mi az, ami segítene? Mi a vágyott állapot? Ilyen és ehhez hasonló kérdések mentén könnyedén átkeretezhetők a problémák.

SPORT, MŰVÉSZET, ÉN-IDŐ, AVAGY A STRESSZ ÁTIRÁNYÍTÁSA

A reziliens emberek általában nemcsak azért tudnak jobban megküzdeni a stresszel vagy a traumákkal, mert vannak megfelelő technikáik, hanem azért is, mert a mindennapi életüket is a reziliens magatartás elérése köré szervezik, akár öntudatlanul is kezelve a stresszt.  A nem spontán reziliencia elsősorban az önismereten alapszik, tehát azon, hogy ismerem magam, és tudom mi jó, mi rossz nekem, mi okoz problémát, örömet, nehézséget stb. A sport, mint stresszkezelési módszer széles körben ismert és alkalmazott módszer, hiszen nemcsak a gyorsuló-lassuló légzés miatt, de a mechanikus, „agyat kikapcsoló” (csak áthuzalozó, más területre irányító) jellege miatt is jól használható. A művészetek, az olvasás, az alkotó tevékenység szintén egy lelki pluszt adhat, hiszen egyrészt siker- és flow élményt okoz, másrészt a sikerig vezető út nemcsak fizikai, de mentális síkon is kiragad a mindennapos, stresszes életvitelből, eltávolítja a problémákat, és a tevékenység végeztével egy sokkal frissebb látásmódot eredményez.

Az én-idő az, amire mindennap, mindenkinek szüksége van.  A magunkra fordított idő, a szükségleteink kiszolgálása szintén egy megelőző eszköz. Nem közvetlenül, szituációs módon kezeli a stresszt, hanem olyan átfogó, az egész életünkre kiterjedő pozitív hatással van, amely képes hosszútávon is fenntartani egy normál, kiegyensúlyozott lelkiállapotot, vagy segít annak elérésében.

TÁRSAS INTERAKCIÓK

A lelki és mentális problémákkal való megküzdés egyik legjelentősebb technikája és legerősebb eszköze a minőségi interperszonális kapcsolatok fenntartása. Ha társas kapcsolataink jó minőségűek, rendben vannak, barátok, család, kollégák vesznek körül, a reziliens attitűd elérése, a belső lelki nyugalom megteremtése sokkal könnyebb. Stresszkezelés szintjén elsősorban akkor jelenik meg, amikor van kinek kiventillálni a problémámat, van kivel megosztanom a sikerélményemet és a tudatomban ott van egy mentális háttértár, ahonnan, ha kell, nemcsak információkat, de konkrét, fizikai segítséget is előhívhatok. A valahová tartozás és elfogadottság érzése az egyik legfontosabb lelki szükségletünk. Ad számunkra egy keretrendszert és közös célokat, biztonságot jelent. Biztosítja azt, hogy ne maradjunk egyedül a saját látásmódunkkal egy probléma kapcsán, hanem lehetőségünk legyen más emberek véleményét és hozzáállását is megismerni, s így esetenként átkeretezni a problémát.

Rutter, M.: Resilience, competence, and coping. Child abuse and neglect, 2007, 31: 205-209. DOI: 10.1016/j.chiabu.2007.02.001

Szondi Máté és Szabó-Bartha Anett: Elfogadás és Elköteleződés Terápia: emberkép, alapfogalmak, hatékonyság in: Vizin Gabriella, Ajtai Gyöngyi, Simon Lajos (szerk.): Kihívások a kognitív viselkedésterápiában tanulmánykötet

Orvos-Tóth Noémi: Lelkünk edzése-A titokzatos rezilienci (HVG, 2019.)

Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors - Családi sebek és a gyógyulás útjai (Kulcslyuk Kiadó, 2018.)

Mark Wolynn: Örökölt családminták (Édesvíz Kiadó, 2017.)